ElVARratlan szálak – Moncz Attila publicisztikája

Az egyik vezető brit napilap, a The Guardian a minap úgy fogalmazott, hogy játékvezetői döntés miatt hét hónapja Anglia nagyon közel került a termonukleáris háborúhoz, csak mert Simon Hooper játékvezető hibás ítéletet hozott és nem adta meg Luis Díaz gólját a Tottenham–Liverpool bajnokin, ráadásul Darren England videóbíró sem korrigálta a tévedését. Még a talán legismertebb reggeli televíziós műsorban, a Good Morning Britainben is téma volt az ügy, a Liverpool tiltakozott, a szurkolói közösség szintén, politikai balhé pedig csak azért nem lett az esetből, mert a parlament éppen szünetet tartott.

A szigetországi újságok logikája, témához való hozzáállása, illetve a fenti eset miatt megkockáztathatom, most világháború küszöbén állunk. Ha már egyszer a 2013-as Bajnokok Ligája-döntő napján egyes brit orgánumoknak „sikerült” kapcsolódási pontot találniuk a II. világháború, valamint a Bayern München–Borussia Dortmund találkozóval együtt járó német szurkolói invázió között, akkor egy „kontroll cé+kontroll vé” kombinációval most is ment volna. Elvégre két percen múlt, hogy a 11 év után a Wembley-be visszatérő finálét újra a Dortmund és a Bayern München vívja. Aztán a Real Madrid azért csak-csak nemzetközivé tette egy nemzetközi kupa döntőjét, a két mérkőzés 180 perce alapján megérdemelten. A támadást értékelő minden mutatóban jobb volt a Bayernnél (a helyzetek minősége alapján számított várható gólok mutatójában például úgy 5–2-es összesítéssel kellett volna a döntőbe masíroznia), mégis, az utolsó percek eseményei adnak némi mellékízt a továbbjutásának. A 2–1-es spanyol vezetést eredményező gólnál helyesen lépett közbe a VAR (még a tévén is látszott, szabályos minden, Bayern-szurkolóként is képes voltam leírni sms-ben egy barátomnak, hogy „Ha ezt nem adják meg, az csalás”), és ott alapvetően a folyamat is helyes volt. Végigment az akció, gól született, Adam Kupsik partjelző lest intett, Szymon Marciniak fújt, majd jött a videózás, a végén a helyes eredménnyel.

Én csak azt nem értem, hogy néhány perccel később ezt miért nem sikerült megismételni. Mert ha más meccsen lehetett ettől eltérő döntési folyamatot véghez vinni, arra még csak-csak lehet magyarázatot adni (a jelenlegi szabályok szerint értelmeset nem, de legalább valamilyet igen), de hogy ugyanazon a mérkőzésen, ugyanolyan eseményeket magába foglaló láncolatot miért kell eltérően kezelni?! Zajlott az akció, kérdőjeles volt egy pillanat, csak éppen Tomasz Listkiewicz, a másik partjelző egyből lengetett, Marciniak reflexből fütyült – a Bayern meg szinte egyből gólt lőtt. Inkább szabályos, mint szabálytalan körülmények között, csak ugye hivatalosan már holt időben, ezért nem lehetett mit megadni/felülvizsgálni. Így hiába később az érintettek vélt vagy valós bocsánatkérése, ahogyan Max Eberl, a Bayern München sportszakmai főnöke fogalmazott, azzal a bajorok kitörölhetik a feneküket.

Két egykori német FIFA-játékvezető is állást foglalt a kérdésben. Amíg Thorsten Kinhöfer a Bildben inkább indulatosan lépett fel („Megbocsáthatatlan hiba egy Bajnokok Ligája-elődöntőben! Nem csupán a bírótól, de főleg az asszisztenstől. Neki tulajdonképpen parancsa van arra, hogy várjon ki. Várnia kellett volna.”), Manuel Gräfe az X-en (közismert nevén a Twitteren) pontról pontra kifejtette, mi lett volna a helyes. Megdicsérte a játékvezetői csapatot egy madridi gól visszavonásáért (még 0–1-nél), majd a második megadásáért. Aztán pedig leírta, hogy a Bayern támadásánál a partjelzőnek várnia kellett volna, de ha már ő nem várt, legalább Marciniaknak nem kellett volna kapkodnia, és szerinte szabályos gól született volna. „Mindannyian hibáztak. De egy olyan tapasztalt bírótól, mint Marciniak, VAR-ral megtámogatva – nos, ez nehezen elviselhető. Szokatlan és keserű. A Bayern felháborodása érthető.”

Tudomásul kell venni, a VAR-t is emberek működtetik, a bírók is emberek, hibázhatnak. A VAR önmagában nem csodatevő eszköz, hanem egy rendszer, amit a bírói team mellett a kuckóban ülők és a gép adta lehetőségek együttese alkot. Az, hogy ennek segítségével nagyobb részben születnek helyes döntések, megkérdőjelezhetetlen. A Premier League-ben például kimutatták, hogy a VAR előtti érában a bírói ítéletek 82 százaléka volt jó, a videózós korszakban 96. Csak a hibákkal kapcsolatos „hangerő” napjaink szerteágazó média- és közösségimédia-világában felerősödik, a pályán közreműködők felelősségvállalási hajlandósága meg csökken. Értem én, hogy a VAR biztonságot ad, de ugye senki sem keres kevesebbet, mint amennyit kapott a VAR előtti időszakban egy-egy meccs levezetéséért?

Nekem a leginkább a következetlenség, a kommunikáció létesítményen belüli szinte teljes hiánya (miért fáj bemondani, mit miért vizsgálnak és mit miért utasítanak/fogadnak el?), illetve adott esetben (és főképp más sportágakban) a VAR korlátozott használata fáj. Az elsőre sajnos szerdán láthattuk az eklatáns példát, hiszen a Bayern akciójánál ugyanazt a munkafolyamatot kellett volna követni, mint néhány perccel korábban a Realénál. És a döntéshozó ugyanaz volt. Lehet persze olyan jól hangzó mondatokkal támadni, hogy ez a „Real-bónusz”, de egyrészt nem érdemes (hiszen Németországban elképesztő mennyiségű „Bayern-bónusz hívőt” találnánk…), másrészt pedig – hitem szerint – „odafönt” hosszú távon ikszre játszanak. És bár egy volt Fradi-elnöktől hallottam a „Csak az ökör konzekvens” mondást is, szerintem egy játékvezetőnek (és csapatának) muszáj annak lennie, különben ki veszi őket komolyan…

Azt viszont nem árt pontosan és jól meghatározni, milyen esetekben lehet bevetni a VAR-t. Tudom, van erre egy lista, de például a kiállítást érő második sárga lapot okvetlenül érdemes lenne beemelni a felsorolásba, elvégre az mérkőzést alapvetően befolyásoló ítélet. Vagy hogy más sportágakba is kalandozzak, közröhej, hogy a kézilabda Bajnokok Ligájában csak az egyenes kieséses szakasztól létezik a VAR, de ott is csak a végleges kizárással kapcsolatban, miközben például két hete a Telekom Veszprém–Aalborg negyeddöntőn is szükség lett volna rá a lefújás pillanatában. Elvégre nem volt mindegy (bár utólag nem számított…), hogy Jahja Omar 60:00-nál lőtte a 32–31-et eredményező gólt vagy egy másodperccel később. De ilyen problémát kizárólag a final fourban lehet kezelni, mert a gólkamera csak ott bevethető. Fájdalom, nem a kőkorszakról, hanem 2024-ről beszélünk…

A technológiai haladás miatt felvethetnénk a teljes „automatizálás” kérdését is. Persze, ez munkakörök megszűnésével járna, csökkenhetne az élvezeti érték is (akad azért, ahol a bírók szidása a program szerves része), viszont már nem utópisztikus. Egy brit mérnök, Ian Pearson a futurizon.com internetes oldalon erről már értekezett is. Szerinte technológiailag 2030-ra lehet reális, hogy robotbírók legyenek. Hangsúlyozottan a háttér alapján, hiszen ezt azért a szabályalkotó szervezeteknek és az illetékes szövetségeknek is el kell fogadniuk. „A technológia a robotok, a videó és a mesterséges intelligencia kombinálásával mindent láthat. A kulcs az, milyen messzire akarunk elmenni. Teljesen ki akarjuk küszöbölni a hibákat? Az emberi szem hibázik, de a robotok a pálya felett repülő drónok segítségével lehetővé tennék, hogy a sportban mindent lássunk.” Ugyanakkor – szintén Pearson szerint – az ilyen jellegű fejlődésnek megvannak a maga veszélyei is. Hiszen egy edző idővel hozzáférhet a mesterséges intelligencia vezérelte gépekhez, amelyeket akár úgy is lehet programozni, hogy szimulálják a következő riválist, így biztossá téve a tökéletes felkészülést.

Szerintem akkor kell becsukni végleg annak a sportvilágnak a kapuját, amit most még annyira szeretünk és kedvelünk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!