Bálizs Bence: Nüanszokon múlik, hogy óriási védés vagy gól lesz a vége

– Elképesztő heteken van túl, szerződést hosszabbított a Sparta Sarpsborggal Norvégiában, aztán aranyérmes lett Bolzanóban a divízió 1/A-világbajnokságon. Tud már tiszta fejjel gondolkodni erről az időszakról?
– Igen, sőt, igyekeztem például a kontraktusom megújításáról hozott döntést is tiszta fejjel meghozni. Éppen azelőtt írtam alá, hogy a válogatotthoz csatlakoztam volna, és volt bennem egy kis gyomorgörcs, mert kaptam egy csábító ajánlatot Szlovákiából is. Leültünk a családommal, és arra jutottunk, hogy mindannyiunknak jobb lesz Norvégiában maradni – felelte lapunknak a magyar válogatott kapusa, Bálizs Bence.

– A környezet miatt?
– Minden értelemben. A pályán és azon kívül is profibbnak tűnt. Pontosabban nem is ez a jó szó rá, mert nem tudom, a szlovákok mennyire profik, de biztosan „nyugatiasabb”. Másképp állnak egymáshoz az emberek, és harminchárom évesen ez befolyásoló tényező, jólesik, ha úgy kezelnek, ahogy a norvégok kezeltek.

– Két évre írt alá, ami nem példátlan, de a legtöbb légióssal csak egy idényre szerződnek a klubok. Ezek szerint kölcsönös az elégedettség?
– Így van. Amikor Lengyelországban védtem egy évet, szerencsére semmi „gáz” nem volt, de elhatároztam, hogy csak olyan helyen akarok játszani, ahol engem és a családomat is jobban megbecsülnek, jobb körülmények között tölthetjük a mindennapjainkat. Látom, hogy érzi magát a kislányom az óvodában, már norvégul beszél, neki is jó alap az életéhez, és én is magas színvonalon jégkorongozhatok. Arra jutottunk, ezt nem érdemes eldobni magunktól.

– Aztán megérkezett a válogatottba, és maradjunk annyiban, nem feltétlenül úgy indult a világbajnoki készülődés, ahogy szerették volna.
– Ugyanaz a helyzet, mint egy bajnoki évad előszezonjában, az eredmény a legkevésbé sem számít. A lényeg, hogy a játék képe rendben legyen, és kialakítsuk azokat a taktikai apróságokat, amelyek sikerre vezetnek, hogy mindenki tudja, mikor hol a helye. Plusz a szervezetnek, a tüdőnek és az izmoknak is hozzá kell szokniuk a meccsritmushoz, sokunk hosszú időt hagyott ki a bajnoksága vége és a felkészülés eleje között. Ez a szerepe a barátságos meccseknek, az eredményre még azt sem mondanám, hogy másodlagos. Ez volt a lengyelországi túránk, aztán az Alba Arénát már mindenki szerette volna méltón felavatni. Más volt a hozzáállás, és már hoztuk azt a játékot, amit szerettünk volna. Utána pedig csak a vébére koncentráltunk.

– Mindenki azt hangoztatja, a csapategység volt a sikeres szereplés és a feljutás kulcsa. Ez nyilván elengedhetetlen, de azért néhány kiemelkedő teljesítmény nélkül sem sikerülhetett volna. Gondolok itt akár Hári Jánosra, akár önre. Elégedett volt a saját teljesítményével?
– Abszolút, hoztam a szintet, amit elvárok magamtól. Egy kapusnak nagyon fontos, hogy kiegyensúlyozottan védjen és küzdjön, akarjon küzdeni. Szerettem volna olyat nyújtani, amire utólag visszanézve azt mondhatom, „igen, ez látványos”, és érdemben hozzátesz a csapat eredményességéhez. Boldog vagyok, hogy sikerült, mert így a többiek a mezőnyben nyugodtabban játszhattak, nekik is más úgy hokizniuk, ha nem kell aggódniuk amiatt, mi zajlik mögöttük.

– A látványos találó kifejezés, hiszen voltak szépségdíjas védései.
– Igyekszik az ember. De mindig nüanszokon múlik, hogy óriási védés vagy gól lesz a vége, gondoljunk bele, ha ugyanaz a lövés egy centivel odébb megy, lehet, hogy már befelé pattan a bárdomról. Éppen az olaszok ellen volt egy ilyen helyzet, a botomon „végigcsúszott a korong”, be a hónom alá. Egy fokkal más a szög, és bemegy.

– Azért nem véletlenül mondják, hogy a jó kapusnak van szerencséje.
– Én inkább abban hiszek, hogy meg kell dolgozni a szerencséért. Fortuna most mellettünk állt, de azért a történelemben volt már másképp, például budapesti rendezésű divízió 1/A-világbajnokságról az olaszok már háromszor jutottak fel a világelitbe. Az élet hosszú távon döntetlenre játszik, ideje volt, hogy nekünk jöjjön ki a lépés.

– Hogyan tekint az évadot lezáró Kanada elleni mérkőzésre?
– Jutalomjátékként, igazi gálamérkőzés volt, amelyen nem kellett túl sokat izgulni, csak élveztük a hangulatot, hogy játszhatunk, főleg hogy olyan színvonalas ellenféllel kerültünk szembe, mint Kanada.

Távozik az FTC csapatkapitánya

Nagy Gergő 2018-ban „kéz a kézben” érkezett Fodor Szabolcs vezetőedzővel az FTC-Telekomba, a többi pedig történelem, azóta belföldi csapat nem bizonyult jobbnak a zöld-fehéreknél a bajnokságban. Az akkor kitűzött cél egyértelmű volt: a fővárosiak jégkorongszakosztályát visszaemelni a hazai krémbe. Nagy hat évad, ugyanennyi magyar bajnoki és két Erste Liga-elsőség után elhagyja a klubot. „Érdekes belegondolni, mennyit változott a hat évvel ezelőttihez képest a felállás, akkor még egy kiharcolt Magyar Kupa-bronzéremnek majdnem akkora értéke volt nekünk, mintha megnyertük volna az egészet – értékelt a Fradimédiának Nagy. – Sok emlék örök marad, ilyen például minden szereplés a Kontinentális Kupában, de azok közül is kiemelkedik a 2019 őszi ritteni továbbjutás és a dániai forduló.” A 34 éves (ex)csapatkapitány úgy fogalmazott, a „fradizmusát” mindenképp magával viszi, az elmúlt hat év csak még jobban megerősítette a klubhoz fűződő érzéseit, és csodálatos, különleges érzésnek írta le, hogy sportolóként szolgálhatta a Ferencvárost, kedvenc emléknek pedig a 2022–2023-as évad Erste Liga-elődöntőjét választotta, amelyben az alapszakaszgyőztes Budapest Jégkorong Akadémia HC-t győzték le hét meccsen. A szurkolóknak annyit üzent: „Két szót ismerek: mindig és soha!”